Kimerüléshez vezető út
Sokféle érzelmi tapasztalat éri az egészségügyi dolgozókat a páciensekkel folytatott munka során. Ezek lehetnek jutalmazók és felemelők, mint például, amikor egy beteg együttműködő, hálás, a fáradozásokat siker koronázza és a páciens meggyógyul. Ezzel szemben más helyzetek feszültséget szülnek, mint amikor nehéz és kellemetlen páciensekkel dolgozik az ember, rossz hírt kell közölni a beteggel vagy családjával, esetleg rosszabbodik az állapota, vagy amikor konfliktus alakul ki a kollégákkal, felettesekkel. Ezek az emocionális megterhelések sokszor túláradók és idővel kimerüléshez vezetnek.
Amikor nincs hogyan megkönnyebbülni a feszített terhelésből és fogytán vannak a belső erőforrások, akkor az ember kénytelen kelletlen különböző védekezéseket mozgósít.
Például annak érdekében, hogy kevésbé hassanak ránk a munka feszültségei elképzelhető, hogy visszahúzódunk ezektől az ingerektől. Ilyenkor az egészségügyi dolgozó csökkenti az együttérzését a páciensek iránt, távolságtartással elkerülve a túlzott bevonódást.
Továbbá, amikor egy páciensnek olyan a helyzete, ami felzaklató vagy személyiségéből adódóan nehéz együtt dolgozni vele, könnyebb úgy biztosítani a megfelelő ellátást, ha személytelenítve esetként vagy tünetként viszonyul hozzá. Ilyen eset, amikor a Pácienseket nem a nevükön nevezzük, például azt mondjuk helyette, hogy a magasvérnyomásos- vagy a tüdőgyulladásos beteg.
Azonban az együttérzés és az érzelmi távolságtartás közötti egyensúlyt nehéz megtalálni a gyakorlati munkavégzés során és ez az egyensúly gyakran inkább a negatív, a beteg elszemélytelenítésébe torkollik.
Sok egészségügyi dolgozó nincs kellőképpen felkészülve a munkájának az érzelmi valóságára és ennek a későbbi hatására az egyéni teljesítményére. Így aztán ezt az érzelmi zűrzavart, úgy interpretálja, mint a profizmus hiányát. Ennek következtében ezek az egészségügyi dolgozók megkérdőjelezik a saját képességüket a munkában az egészségügy területén és azt érzik, hogy a teljesítményük távol esik attól, amit elképzeltek.
A kiégés természetes emberi reakciók mentén alakul ki. Egy sajátosan megterhelő érzelmi helyzetre adott védekezés, ami idővel megváltoztatja a munkához és másokhoz való belső viszonyulásokat. Azonban ezeknek a “kényszermegoldásoknak” és védekezéseknek ára van, melyek idővel mentális és fizikai tünetek formájában jelentkeznek.
-
lelkesedes-fazisa
Lelkesedés: nagy a lelkesedés, rengeteg az energia, nagy erőfeszítéseket teszünk, motivációnk az egekben. Gyakran a munkával kapcsolatos elvárások és célkitűzések nem reálisak, így hajlamosak vagyunk túlteljesíteni a feladatokat. Ezt a szakaszt a túlvállalás jellemzi, mely mögött túlzó megfelelési törekvés áll.
-
stagnalas
Stagnálás: túlvállalás következménye lehet, hogy fokozott munkaterhelés mellett előfordulhat, hogy a saját szükségleteink háttérbe szorulnak. A sok befektetett erőfeszítsét kevés megerősítés követi, így a kezdeti nagy energia és motiváció elapad. Fokozatosan ébredünk rá arra, hogy a kezdeti elvárások nem teljesülnek.
-
frusztracio
Frusztráció: egyre inkább érezhető, hogy felborult a szükséglet-egyensúlya, amivel kezdetben nehéz szembesülni. Továbbra is jól akarunk teljesíteni, de valahogy kicsúsznak a kezünkből a dolgok, már nem megy, úgy mint korábban, ez egyre nagyobb feszültséget szülhet. A munka monotonná válhat és egyre több energia megy el arra, hogy leplezzük a feszültségeket.
-
kieges
Apátia/Kiégés: tetőzik az érzelmi és fizikai kimerültség. Reggelenként nehéz rávenni magunkat, hogy munkába induljunk. Belső ürességet és mások iránti érdektelenséget érezhetünk, amit nehéz felvállalni a kollégák előtt. Ilyenkor előfordul, hogy kerüljük mások társaságát, az együttműködésre és megoldásokra való nyitottság csökken. Úgy érzi semmi értelme nincs csinálni, semmi értelme nincs változtatni, úgysem változik semmi. A munka
