Az együttműködés megnyerése
Ha nem érezzük az együttműködési hajlandóságot az épp vizsgálandó vagy kezelendő páciensben, érthetően leszünk feszültek. Segítségünkre lehet, ha észben tartjuk, hogy betegünk ellenségessége minden bizonnyal szorongásából, állapotával kapcsolatos aggodalmából ered. Ekkor hajlamosak lehetünk szem elől téveszteni eredeti célunkat. Fontos, hogy emlékeztessük magunkat arra, hogy azért vagyunk ott, hogy megsegítsük a páciens gyógyulását. Az alábbiakban az együttműködés megnyerését segítő technikákat ismertetünk, melyek mind a beteg, mind a szakember dolgát megkönnyíthetik a fent említett helyzetekben.
A páciens meghallgatásával belátást nyerhetünk személyes nehézségeibe, viselkedésének alakulásába. A kezeléshez és általánosan saját állapotához való viszonyának megismerése lehetőséget ad számunkra, hogy megértsük a kezelésével kapcsolatos akadályait és felülvizsgáltassuk vele álláspontját.
Hogy ne csússzunk ki a vizsgálati időből sem, ez lehet természetesen irányított beszélgetés. A lényeg, hogy a páciens érezze, hogy figyelünk a mondanivalójára, reagálunk arra, amit említ és próbáljuk minél inkább megérteni, hogy mi is okoz neki személy szerint szenvedést.
Felderíthetjük, hogy mit gondol problémájáról, honnan szerezte tudását, eddig mit tett gyógyulása érdekében és hogyan áll életmódjának megváltoztatásához, amit a betegség megkíván. Megkérdezhetjük azt is, hogy mi jelentett neki nehézséget korábbi egészségügyi tapasztalatai során és hogyan képzeli el közös munkánkat.
Az adott problémáról alkotott elképzelés nagyban befolyásolja, hogy hogyan reagál arra: ha valaki azt hiszi, problémája megoldásában saját magának nincsen szerepe, csak az orvos segítsége számít és onnan tovább semmi, minden bizonnyal passzivitást mutat majd. Ha a beteg úgy érzi, információhiányban szenved, lehet, hogy nem megfelelő forrásokból gyűjt majd és állapotát így ronthatja. A páciens korábbi tapasztalatai, kórházi vagy műtéti helyzetekben való jelenléte sok információt nyújthat arról, hogy jelen esetben vajon hogyan reagál majd. Mivel nem elhanyagolható a gyógyulás tekintetében életmódja, hosszabb távú elképzelései, ezeket is jó megismernünk, hogy később könnyebben terelhessük a helyes út felé.
Ha megismerjük szomatikus állapotával és az adott kezeléssel kapcsolatos félelmeit, lehetőség nyílik megnyugtatására, további információ átadására. Megtudhatjuk azt is, hogy mire lenne szüksége, miben igényelne segítséget jelen élethelyzetben.
A páciens félelmei sok esetben lehetnek a kezeléshez képest irreálisak, túlzóak. A test sérülése (még ha ez irányított módon, gyógyító szándékkal történik is), ijesztő lehet, az altatás pedig természetéből adódóan közelebb hozza a személyhez az elmúlás fantáziáját is.
Nagy segítség, ha a beteg el tudja mondani, mi tudja őt ilyen esetekben (akár korábbi operációk tapasztalataiból) megnyugtatni, hiszen így könnyebben alakíthatjuk vele folytatott beszélgetéseinket.
Fontos, hogy a páciensek félelmeit kellő empátiával fogadjuk, hiszen így lehet őket aztán igazán, érzelmi szinten is megnyugtatni: a félelmek legtöbbször nem a racionalitás talaján nőnek, így pusztán észérvekkel, tényekkel nehezebben is olthatók ki.
Egyes páciensek tagadják az adott betegség jelentőségét, nem motiváltak a kezelésre. Mások elfogadják a betegség tényét, azonban a segítséget kívülről várják: saját aktivitást nem fektetnek a gyógyulási folyamatba. Végül pedig, vannak olyanok is, akik betegségüket felismerve a kapott javaslatok mentén cselekednek, aktívak saját állapotuk javulásában.
Ha megismerjük, hogy a páciens miképpen áll szomatikus panaszaihoz, gyógyulásához, egyrészt ehhez mérten alakíthatjuk saját elvárásainkat vele szemben, másrészt diszkrepanciát keltve hozzásegíthetjük motivációjának megváltozásához, a gyógyulásban való aktív részvételhez (ld. alább).
| „Látogató”: Tagadja a betegség jelentőségét, betegségtudata korlátozott à kezelésre nem motivált |
„Panaszos”: A betegség tényét elfogadja, azonban kívülről várja a segítséget à saját aktivitás korlátozott |
„Fogyasztó”: A páciens elfogadja a betegség tényét és a javaslatoknak megfelelően cselekszik |
|
| Adherencia (terápiahűség) | Alacsony | Magas | Magas |
| Compliance (együttműködés) | Alacsony | Alacsony | Magas |
A motivációs interjú
A motivációs interjú módszere (Miller és Rollnick, 2002) lépésről- lépésre mutatja meg, hogyan alakítsuk pácienseink hozzáállását egy szerintünk fontos viselkedés (szokás) kialakítása érdekében.
Ha segítségül hívjuk, gyorsan és hatékonyan oldhatjuk a páciens ellenállását, megsegíthetjük őt a kezeléssel való együttműködésig való eljutásban. Az interjú lépései szépen felépítik betegünkben azt, hogyan is tudna minőségi szerepet vállalni a gyógyulásában, hogyan alakíthatja egészségtudatosabban mindennapjait. Az interjú odáig vezet, hogy a páciens maga fogalmazza meg a benne felmerülő ambivalenciákat és ezek megoldását, az újonnan kialakítandó szokás lépéseit és magát a szokást, mint elérendő célt. Itt is fontos, hogy teljes lényünkkel a páciensre figyeljünk, miközben egy általunk fontosnak tartott viselkedéssel kapcsolatos motivációt ébresztünk benne. Fontos, hogy megértse: állapotának alakulásában kaphat segítséget kívülről, azonban a felelősség elsősorban az övé.
Az interjú lépései:
Jól irányzott kérdésekkel földeríthetjük a páciens kezeléssel, állapotával kapcsolatos gondolatait, érzéseit. Azzal, hogy kérdéseket teszünk föl, a páciens átélheti az érzést, hogy ezek kezelőjének fontosak. A páciens kapcsolódási nehézségeinek legyőzésén túl ennek jelentősége abban áll, hogy így megismerhetjük valódi álláspontját, felderíthetjük az esetleges problémaforrásokat.
A páciens gyógyulási motivációja és változtatásra irányuló nehézségei egyszerre lehetnek jelen. Ha ezeket egymás mellé állítjuk, kihangsúlyozzuk az ellentéteket, diszkrepanciát kelthetünk a betegben. Ez a feszültség alakítható aztán a változtatásra irányuló motivációvá akár úgy, hogy ezzel a helyzet átgondolására késztetjük, akár úgy, hogy konkrét javaslatokkal látjuk el ezen a ponton, melyek szembemennek ellenérzéseivel és cselekvésre sarkallják.
A páciensek sokszor nem szívesen fogalmazzák meg aggályaikat kezelőik előtt. A zavar jegyeit (grimaszolás, megnyúlt reakcióidő stb.) észlelve megkérdezhetjük, mi játszódik le most benne. Amennyiben megosztja velünk aggályait, lehetőségünk nyílik reagálni azokra: nehézségeit normalizálhatjuk, az esetlegesen megfogalmazott kifogásokra reagálhatunk, más szemszögből mutathatjuk be neki a helyzetet (ez maga az átkeretezés). Az ellenállások felgöngyölítésével a páciens konkrét eszközöket kaphat a kezébe a helyzet megkönnyítése érdekében.
Miután elláttuk a pácienst instrukciókkal, fontos kiemelnünk, hogy bár kaphat segítséget gyógyulásában, állapotának fejlesztésében, azért elsősorban mégis ő maga felel. Ennek a felelősségnek jelentős összetevője a szaksegítség kérésén túl a kapott javaslatok elfogadása, betartása is. Célszerűbb ebben a szakaszban alternatívákat felajánlani, mintsem utasításokat adni. Tartsuk szem előtt, hogy a cél annak megerősítése, hogy a beteg maga is képes a változtatásra. Az interjú során mélyülhet kezelőjébe vetett bizalma, mely a további kezelési szakaszokban igen hasznos lehet.
