Az előbbiekben vázolt izgalmi reakció akut helyzet esetén nagyon hasznos. Tudni kell róla azonban, hogy természetéből adódóan minden olyan esetben lefut a szervezetünkben, amikor helyzetünket, a köröttünk lezajló eseményeket veszélyeztetőnek éljük meg (ezért általános). Az, hogy ki, mit él meg veszélykeltőnek, az evolúciósan felgyülemlett, genetikailag hordozott információn túl az egyéni tapasztalatoktól, korábbi sérülésektől, illetve személyiségünk működéséből is adódik. Akárhogy is, felgyorsult hétköznapjainkban sokkal több a stresszkeltő inger, mint annak idején volt, mikor a reakció kifejlődött- ez pedig hosszútávon, a stresszorok csökkentése, megváltozása, vagy a stresszhatás ellensúlyozása nélkül a szervezet kimerüléséhez, testi és lelki túlterhelődéshez vezet. Mindezt a Selye János által leírt általános adaptációs szindróma jelensége magyarázza (ld. ábra).
A szervezet a folyamatos igénybevétel hatására kimerül, így visszatöltődésre van szüksége. Ennek szemléltetésére érdemes kitérnünk az emberi szervezet fiziológiás működésére és az egyén- környezet viszonyára. Minden testi folyamatunkban megfigyelhető az aktivitás és passzivitás ritmusa, kezdve az idegsejtek tüzelésétől és nyugalmi állapotától, az izomkontrakción és elernyedésen át, egészen a komplexebb agyi folyamatokig, mint amilyen az alvás- ébrenlét szakaszainak váltakozása. A ciklus két oldala elválaszthatatlan egymástól, azok elmaradása vagy megváltozása befolyással van a szervezet teljesítőképességére.
Amikor azon gondolkozunk, hogy mit telhetnénk a kiegyensúlyozottságért, akkor nem lehet cél a stressz kiküszöbölése a mindennapjainkban, mivel egy természetes- sőt, egészséges- reakcióról beszélünk, mely, ha optimális szinten van, rendkívül jó hatással lehet teljesítményünkre. Érdemes nagyobb hangsúlyt fordítanunk arra, hogy milyen eszközeink és lehetőségeink vannak a feltöltődésre, valamint, hogy megengedjük-e magunknak azt, hogy ezekkel éljünk?
