Szükségszerű, hogy amikor felnőttünk, akkor is a szüleink pici lánya/fia maradjunk? Hol van az egészséges határ a között, hogy folyamatosan a szüleinken lógunk akár fizikailag, akár lelkileg, és nem vállalunk felelősséget a saját döntéseinkért, és a között, hogy teljesen leválunk és semmilyen tanácsot, kérést, hozzászólást nem fogadunk el, nem fontolunk meg.

Ismerősek ezek a mondatok?

“Nem ilyennek neveltelek… “

“Én vagyok az anyád, jobban tudom, mi jó neked”

“Hát miért nem hallgatsz rám, édes kislányom, kisfiam?”

“Felneveltelek, és az a hála, hogy még csak fel sem hívsz egy héten egyszer?”

Akár felnőtt a gyerek, akár nem, akkor is a gyerekünk marad. De nem mindegy, hogy milyen viszonyt tudunk vele kialakítani. Bízunk benne, hogy jó döntéseket hoz. Teljesen távol tartjuk magunkat az életétől, miközben megvan a véleményünk. Akkor is segítünk, ellátjuk, vásárolunk neki, adunk neki pénzt vagy jótanácsot, amikor nem kéri.

Mi a szülők felelőssége, feladata felnőttkorban egy félrecsúszott szülő-gyerek kapcsolatban? És mi a felnőtt gyereké? Hogy lehet helyrehozni egy rossz viszonyt? Minden esetben jóban kell lenni a szülőkkel? Mi számít egészséges felnőtt-felnőtt kapcsolatnak és hogyan tudjuk ezt megtartani-kialakítani a szüleinkkel, vagy a felnőtt gyermekünkkel?

Csalódásokról, eltávolodásról, túlzott közelségről, elvárásokról, jó kommunikációról, gyerek-szülő együttműködésről és az ideálishoz közeli szülő-gyerek viszonyokról beszélgetünk és játszunk Tari Annamária pszichológussal.